Szeretem a testem!

Nem, sajnos nem, nem szeretem a testem....olyan, mint egy-egy icipici kalitka, ami a hangulatomtól függően arany vagy rozsdás fém...

én például rém alacsony vagyok, és ezzel összefüggésben minden plusz kiló duplán látszik rajtam. érdekes dolog ez, és sok mindenre kihat az ember életében...pl. arra, hogy nem éri el a sót a magasra szerelt konyhaszekrényben, aztán ott vannak a talaj menti fagyok, nem éred el a villamoson a fogódzót illetve hogy az agyonsminkelt eladó szörnyülködő, néha már-már megvető pillantásai kísérnek, mikor eggyel nagyobb nadrágot kérsz.....

Az én önértékelési "zavarom" a középiskolában kezdődtek (legalább is erre emlékszem) tipikus eset: elmaradt egy fontos visszaigazolás... és el is érkeztünk a kiinduló pontra: a nők ott követik el a hibát, hogy egy másik személy véleményétől teszik függővé, hogy ők jók vagy rosszak vonzóak vagy nem vonzóak... (ezt nem én találtam ki, lélektani és szociológiai tanulmányok sora igazolja, és a műsorban is ezt fogalmazta meg a Soma Mamagésa)

ez nyilván sok szempontból veszélyes, én csak az egyik szempontot emelném ki: mi is és a visszaigazoló is folyamatosan változik én például csodákat tudok produkálni néminemű korrektor és egy szempillaspirál segítségével 3 perc leforgása, mások vagyunk amikor reggel frissen tusolva munkába indulunk, és mások mikor hulla fáradtan hazaérkezünk...más mértékben érezzük az egymáshoz tartozást napról napra, más intenzitású az egymásra figyelés percről percre... Szerintem az teljesen érthető, hogy várunk visszaigazolást, de az már nincs rendben, hogy a saját véleményünk magunkról nem érdekes, eltűnik, nem esik a latba az értékelésnél. Tanulható a dolog, nekem még nem sikerült....

A férfiak előszeretettel csodálkoznak rajta , és nem értik, hogy nekünk miért vannak komplexusaink. Basszus! Mikor a qva életbe vettem én playgirlt, néztem dugiba a redtube-ot, stb, stb.... mi a válasz: de hát ez nem olyan.. Hé, miért is nem? Nem kell csodálkozni, ha 700 ezer forintos műmelleket akarok, zsírleszívásról szóló weblapokat olvasgatok, és méregdrága, gyakorlatilag hordhatatlan magassarkú cipőt veszek.

Egy dolog azért segíthet személyes tapasztalataim alapján: ez pedig a saját magunk felé irányuló humor. nem a vicceskedő öngyalázás, hanem az igazi belülről jövő mosoly, mikor látjuk, hogy elkenődött a smink, felcsúszott a harisnya, vagy ha megjelent az első rettegett szarkaláb...én például jobb napjaimon jókat nevetek magamon, amikor összevissza színekbe, teljesen átgondolatlanul öltözök fel (jól van na, néha nagyon nem megy, ilyenkor különböző jelzőkkel illettem magam) Más szóval: Nem (mindig) kell komolyan venni magunkat.

Minden esetre alig várom a következő adást.